Tegnap John mutatott nekem egy videoklipet; igazabol a zenet kutatta mar nagyon regen a neten, szinte remenytelennek bizonyult (egy ideig), es most meglepetesere kiderult, hogy anno, a nyolcvanas evek vege tajan, az eloadok meg egy os-videoklipet is forgattak a keresett dalbol. Akkoriban J. egy egyetemi radioallomast szerkesztett, zenevel, prozaval, hangjatekokkal (amit nagyreszt o es azota is egyik legjobb baratja irt), es mint fuggetlen ado, rengeteg kezdo, obskurus zenesztol (ma ugy mondanank: avantgarde es underground, esetleg: os-indie) kaptak demo-folveteleket. Arrol meselt, hogy ezek kozott mennyi, de mennyi zsenialis darab bukkant fol, akik szerencse, penz vagy valami mas miatt siman eltuntek a sullyesztobe (a neten vegul is megtalalt zenesz mostanaban teasutemenyek forgalmazasaval foglalkozik peldaul), es J. ma mar nem emlekszik egyetlen nevre sem kozuluk, pedig de jo is lenne ujrahallgatni oket. (Voltak, akik viszont kitortek az ismeretlensegbol: John-ek is megkaptak pl. az R.E.M. elso szarnyprobalgatasait is, amikor meg Atlanta-ban sem hallottak roluk...)
Mindezt a hosszu bevezetot azert vestem ide, mert volt egy kanadai negyes, akik a Peppertree nevre hallgattak, es valahol attol felek, hogy a mai internet-aradat (blogok, indie online portalok es magazinok, stb) ellenere sem remlik senkinek a nevuk. A dolog azert szomoru, mert mar vagy negy eve is folfigyeltem rájuk, es vartam, hogy majd szep lassan jonnek a hullamok. Semmi. Aztan kiadtak meg egy (rovidebb) albumot, tehetseg is volt boven, remek dalok is szulettek, es hat megis... azaz: megsem.
Pedig, pedig. Itt van peldaul ez a darab, a Fekete napok, lila éjszakák bizonyiteknak.
Vigyazat: ravaszul kezdodik, mintha kicsit felre akarna vezetni bennunket. A rovid, alomszeru gitarnyitany utan egy moll es dur akkordokat valtogato, rendithetetlennek tuno billentyus hangzas szolal meg, ami hatarozottan megalapozza bennunk a dal tovabbi lukteteset es ritmusat. Nem telik el azonban 15 masodperc sem ebbol, amikor egy nem tul nagy hangterjedelmu, szaggatott, emelkedo dallamu gitar-szolam siklik be es veszi at a foszerepet. Kesobb kiderul, hogy ez lesz majd az egesz dal zenei magja, de elobb meg er bennunket egy-ket meglepetes. Ujabb tizenot masodperc, es az orgonahang, mindefele csinnadratta nelkul szepen, csondben kimulik: a mor megtette kotelesseget satobbi. Egy perc korul hangzik fol az enekes, es a zenedarab jellege megint valtozik. A kisse szomoru nagyon-tenor hanggal egyszercsak egy csondes zenei tisztasra erkezunk, ahol akusztikus gitar es eles, hatarozott utosok a tarsak, a nem-jelenlevo, lukteto orgona hataskori folhatalmazasaval. Ekkor ertjuk meg igazan azt a moll akkordot amit meg a billentyus hangszer vezetett be az elejen: tessenek csak figyelni mondjuk ott 1:15 korul arra a halvanyan folremlo, szomorkas veszteseg-erzesre, ami a mollra valtas szamlajara irando. Aztan jon meg egy meglepetes: hirtelen eszrevesszuk, hogy enekesunk mar nincs egyedul; igen diszkreten es finoman csatlakozik hozza egy noi hang, eloszor osszhangban a meglehetosen antirefren-szeru refren vegevel (ld. ugy 1:40 korul), aztan joval hatarozottabban halljuk abban a szoveg nelkuli dallamreszletben, amit eloszor a gitar prezentalt nekunk a dal elejen. De csak ez utan kap teljes szinpadot a holgy, distinktiv szolamokat, neha ellen-szolamokat enekelve. Es ez az a pont, a darab kozepetajan, ez a fel perc, amikor minden vegleg a helyere kerul, megertjuk a mikorokat, a mierteket es a hogyanokat.
Mindossze arra nem kapunk valaszt, hogy miert es hogyan tunhetett el az ismeretlensegbe ez az istenaldotta tehetseggel megaldott (megvert) csoport.
A kerdes persze koltoi.