Csak hogy kielégítsem bizonyos vágyaimat, vagy-aimat, ágyaimat (a beágyazódásaimat): az idő márpedig nem az öntudat valamiféle terméke, nem az érzékelés bizonyos vegytiszta formája vagy valami fenomenológiai izé, a Párkák fonala és így tovább; tudjuk, mert tanították: az idő egy abszolút valóságos, objektív tény vagy alkotórész vagy dimenzió, vagy mifene, amelybe mindannyian bele vagyunk ágyazódva nyakig és tovább. Néha gyorsabbnak vagy lassabbnak tűnik, de persze ennek még így értelme sincs, csak ha az állandóságot vetítjük mögé. A régen elvesztett óraketyegésünk, bár hozzá semmit sem tehet, mégis, nyomon követi a külső valóságunk idejét. Az idő két jelenség egysége: a dolgok külső világban végbemenő relatív működése és ennek az általunk oly nyomorultul érzékelt leképezése.

Nem mi tákoljuk össze a világot, hanem minket tákol össze, úgy-ahogy, saját tetszése szerint, a világ.