Itt van a nyar, jonnek a szuperhosok. Most eppen a neveben is az, a Superman hodit vagy taszit. Mindez persze amerikai gyartmany – es nem csak azert, amit az elso reflexunk mondat velunk ("…mert nekik van annyi penzuk, ami ezekhez a filmekhez ma mar elengedhetetlen"), hanem azert is, mert a Hos igen fontos eleme az amerikai popkulturanak (azaz a nepszeru/kozonseget kiszolgalo kulturanak). Mi tobb, az un. ‘magas’ kulturat sem keruli el, mint azt Jackson Pollock peldaja is mutatja.
De menjunk csak sorjaban.
Mint minden popkulturalis jelensegnek, ennek a nepszeru hos-kultusznak is megvannak a maga szigoru szabalyai es eloirasai, amik garantaljak, hogy mi, a befogadok azonnal es hatarozottan tudjuk: igazi szuperhossel van dolgunk. A legnyilvanvalobb ez persze a mozikban.
A popkultura szuperhosei a tortenetek kezdeten sohasem akarnak ‘hosok’ lenni, legtobbszor nem ugy tunnek fol eloszor a vasznon, mint egy szuperhatalommal rendelkezo leny, es nem is keresik a konfrontacio kozeget; csak valamifele remiszto szituacio kenyszeriti oket minderre. Viszont abban a pillanatban, amikor a tortenet kibontakozik, megtudjuk, hogy van bizonyos kapcsolat hosunk es a korulotte folyo eroszakos esemenyek kozott; altalaban egy eddig ismeretlen multbeli szemely felelos a jelenkori szituacioert. A legfontosabb jellemzo azonban az ido faktor: szuperhosunk ugyanis allando harcban all vele. Az ido egyengeti az akciokat, vegulis az ido kelti eletre a host, de mindig keves van belole; mindig elfogy, mire a szuperhosnek szuperhosse kellene valnia, es csak az elet vagy halal kielezett helyzete marad. Ezeknek a jeleneteknek a nagy reszeben a hos csupan reagal egy adott szituaciora, mintegy passziv fegyverkent, ami csak akkor sul el, ha aktivaljak. Olyan mindennapi ember, aki lehetetlen helyzetekbe kerul: az elete hihetetlen modon felduzzad es beletömörítődik illekony pillanatokba, amikben megkapja a cselekves lehetoseget. Altalaban egy sor kozhely elhangzasa is jelzi ezt, olyanok, mint “…erre most nincs idonk…", “...tul oreg vagyok en mar ehhez…", vagy “…ha most nekiallsz gondolkodni, egy pillanat alatt meghalsz…" Nem marad mas tehat, a hosnek improvizalnia kell ebben az allapotban, azaz akciohosse (vagy szuperhosse) valik. A popkulturaban ismert szuperhosok nem gondolkodo emberek: nem tervezik meg elore az akcioikat, nem merengenek el a helyzetukon (az ido!), nem fontolgatnak kulonfele megoldasokat, mindossze a helyzetbol valo mielobbi kiut fele rohannak. Ezzel szemben ellenfeluk, a gonosz viszont igazi entellektuel: o az, aki tervez, mereng, fontolgat es vegrehajt. A hos a lappango lehetosegekkel telt fiatal tehetseg, a gonosz pedig az intellektualis osszeeskuvo, a tapasztalt cinikus jo adag duhvel, bosszuallasi szandekkal telve, pusztito eszkozokkel folszerelve.
Es akkor most (lehet, meglepoen) ezzel kapcsolatban Pollock-rol es a kepzomuveszet szuperhoseirol.
Gondolom, mindenki ismeri Hans Namuth fantasztikus fekete-feher kepsorozatat Jackson Pollockrol. Talan nehanyan lattak azokat a filmkockakat is, amit ennek a sorozatnak a kovetkezmenyekeppen forgatott rola. Ha nem, erdemes megnezni, mert ez nem mas, mint a szuperhos/akcio filmek kepzomuveszeti valtozata. Pollock volt ugyanis az elso festo, akit korunk agressziv mediakulturaja a (kultur)szuperhosok/szupersztarok soraba emelt eppen ennek a filmnek (is) koszonhetoen.
Mar a fenykepek elkezdtek a folyamatot: sorra jelentek meg minden lehetseges fajta sajtotermekben a Pollockot abrazolo fotok, ugyanolyan modon, ahogy az eppen ugyeletes filmsztarokat szoktak nepszerusiteni. A filmkockakon ugyanaz a stilus ismetlodik. Semmi intellektualis malaszt (ld. korabban a szurrealistakat), vagy muveszi lilasag nem jelenik meg; 'csak' Jackson Pollock, ahogy minden ceco nelkul, egyszeruen ‘teszi a dolgat’ – azaz fest. Semmi elore megtervezett beallitas, kompozicio, csak a muvesz, mint egy amerikai atlagmunkas, atlagmunka kozben. A szuperhosokhoz hasonloan, o is eloszor folszerelkezik, folfegyverkezik, igaz, nem tulzottan militans eszkozokkel. Folrantja a csizmajat, megtolti a festekesdobozokat, belemartja a festekbe a farudakat, elhajitja a szajaban logo cigarettat – aztan bumm! Nekikezd a melonak. A kamera egyik oldalrol koveti a masikra, majd kozeli kepet mutat Pollockrol, aztan kihatral egy kicsit, kesobb ismet a markans arc tolti be a keretet, kozben Pollock meglehetosen ontudatosnak tuno, de nyilvanvaloan fololvasott narraciojat halljuk a kepek alatt, a zene folerosodik… Mi ez, ha nem az 50-es evek muveszkornyezetbe helyezett Dragan add az eleted tipusu film muvesz-hose munka kozben? Minden pillanatra megprobal kemenyen reagalni, rogtonoz, mozgasban van. Az ido kritikus jelentosegu, hiszen Pollock akcioban van, szinte szo szerint fizikailag is benne a kepben, amit fest. Eppen ez a fizikai ‘benne leves’ az, ami elesen szemben all europai kortarsainak modszereivel.
Mindazonaltal, Jackson Pollock szamara ez az igen jelentos poptorteneti pillanat egyben az igazsag pillanatava is lett. A felvetel utan, masnap, visszavonult a hazaba, magaba dontott egy uveg whiskeyt (vagy hasonlot), es ezzel veget is vetett a tovabbi filmezesnek. Aznap este, tokreszegen azt orditotta Namuth-nak: “Te vagy a szelhamos, nem en!" Elso pillanatban eleg talanyosnak hat, hogy miert fakadt ki ilyen agresszivan a szelhamossag ellen, kulonosen azutan, hogy par oraval azelott még a hosi muveszt alakitotta igen oszinten es meggyozoen?
Valoszninuleg a korites okozta a problemat. Jackson Pollock gyakorlatilag az elso nemzetkozi hiru amerikai muvesz. Szinte a korabeli western hosokhoz hasonloan sztaroltak, aki megtestesitette az akciohos amerikai idealjat. Ennek a szuperhosnek a szakterulete tortenetesen a festes volt. A festes aktusa – ahogy ezt tobbszor sugallta - a termeszetet, az eletet jelentette neki; a tiszta, pontos, valosagos es igaz eletet. A szelhamossag erzetet, amirol a reszegseg megvilagosodasaban uvoltott, a kamera okozta, az a medium, ami megfosztotta, elidegenitette ot a sajat munkajaval valo kozvetlen erintkezestol. A kamera elott valos munkasemberbol puszta szinjatekossa valt. Pollock nem tudott mit kezdeni ezzel a szituacioval, meg akkor sem, ha egy bizonyos mertekig o maga kereste ezt a fajta nepszeruseget. A muveszek persze allandoan es valtozatos modon flortolnek a hirnevvel, de a folyamatos reflektorfenyben allas teljesen mas szemelyiseget kovetel, mint amilyen szemelyisegek akkoriban az absztrakt expresszionista csoportot alkották. Manapsag mar egy sor media-barat szerep, jelmez es maszk all minden ambiciozus muvesz rendelkezesere, amik mind arra osztonoznek, hogy eljatszanak egy szerepet, anelkul, hogy valojaban oszinten azonosulnanak azzal. Valahogy sokkal fontosabb lett ez a szerepjatszas, mint maga az elvegzett munka. (Gondoljunk csak arra, hogy ma mar nem eleg 'csak' fantasztikusan jatszani a hegedun, vagy elkepesztoen jol operat enekelni; sokkal nagyobb eselye van annak a muvesznek, akit peldaul ugy lehet fotozni, mint egy noi vagy ferfi szupermodelt; aki fizikailag is kepes allandoan megfelelni az ‘ihletett muvesz’ klisenek, es igy tovabb. Akarmelyik kortars komolyzenei cd-borito remekul tanuskodik errol.) Es eppen Pollock a fordulopont: az utana kovetkezo posztmodern vilagban veglegesen a szemelyiseg fele tolodott el a hangsuly, maga moge utasitva magat a mualkotast. (Ha mar ez van, itt adtam hozza egy otletet.) Mintha megfosztottak volna bennunket valamitol: nem vallalhatjuk fol csak ugy, termeszetesen es oszinten, hogy csupan alkotomuveszek vagyunk es semmi mas – viszont azt igen, hogy barmikor kepesek vagyunk megfelelni ennek a szerepnek. Pollock es az absztrakt expresszionistak még a regi iskola gyermekei: azt vallottak, hogy dolgozni kell, kemenyen dolgozni, es az elismeres, netalan hirnev ennek az elvegzett munkanak az eredmenye. Nem azert eltek, hogy hiresek legyenek, hanem azert, hogy valamit letrehozzanak, valamit letegyenek az asztalra; ha kozben ismertte valtak, az mindossze a veletlennek volt koszonheto – vélték.
A popkultura viszont egeszen masrol szol, kulonosen az a resze, ahol akarmilyen kameranak szerepe van. Megvaltoztatja a kapcsolatot a cselekves es a cselekvo latvanya kozott, es ezt Pollock pontosan megertette. Vilagossa valt a szamara (es vele egyutt az osszes absztrakt expresszionista muvesz szamara), hogy az oket koveto ‘slepp’ a korulottuk hirtelen elburjanzo intezmenyek es szervezetek produktumai csupan. A mukodesi szabalyzat gyokeresen megvaltozott. A muvel valo mutermi kuszkodest, harcot a mediaval valo harc valtotta fol. A kortars kepzomuveszek megtanulták soha nem latott modon ‘kezelni’ a mediat. A legeklatansabb pelda erre a szupersztar Damien Hirst. Szinte minden megmozdulasa tipikus popkulturalis jelenseg, amelyikrol hiaba allitja Hirst oly magabiztosan, hogy minden szabalyt folrugoan forradalmi esemeny; az elore gondosan megirt forgatokonyv a legeslegutolso apro reszletig szigoruan koveti azokat a szabalyokat, amelyeknek a felrugasat oly fennen hangoztatja. Hirst soha nem az eppen uralkodo posztmodern esztetikaval dacol, hanem az emogott folallo, ezt tamogato uzleti modellel. Soha nem a muveszeti megujulas a celja, hanem a kepzomuveszet uzleti oldalanak a megvaltoztatasa. Interjui, media megnyilatkozasai tele vannak uzleti fogasokkal. Az egyik hires sorozatanak kiallitasan beszelve ‘veletlenul’ megjegyzi, hogy elerkezett az ido befejezni a szeriat, es teljesen masba fogni. Leforditom, hogy vilagos legyen: itt van az utolso alkalom (figyejunk az idofaktorra!), hogy megszerezzunk (megvasaroljunk) ezekbol egy-egy darabot. Ime: a mai szupersztar/szuperhos az idot, mint uzleti strategiat alkalmazza, nem pedig mint a tuleles eselyenek egyik igen fontos tenyezojet. Teljes fegyverletetel ez a popkultura hatalma elott: ahhoz, hogy megertsuk napjaink szupersztar muveszeit, hogy belephessunk a vilagukba, eloszor es mindenek felett a penztarcankat kell kinyitnunk.
Jackson Pollock-nak es nemzedektarsainak hatarozott muveszi stilusuk volt, a Hirst-generacionak viszont bejegyzett vedjegye, markaja, uzleti logoja.
Es gyakran még blogja is.