Az elso dolog, ami eszunkbe jut James Bonddal kapcsolatban, hogy isteni jellem. Nem ‘isteni’, mint ‘remek’, hanem szo szerinti ertelemben. Nem az eredeti Ian Fleming regenyekrol beszelek, sem pedig a legutolso James Bond filmrol, a Skyfall-rol, amelyik az eddigi legdramaibb eltavolodas a sorozat korabbi darabjaitol. Arra a James Bondra gondolok, akit eddig – valljuk be – mindannyian ismerni veltunk: arra, aki kamaszkorunkban vagy mar felnott korunkban videokazettan (es kesobb dvd-n) erkezett el hozzank, akit itt-ott lathattunk (es meg most is lathatunk) kereskedelmi tevek obskurus zugaiban, aki fol-folbukkan sok ezer interneten nezheto csatornan a mai napig is az 1962-es Dr. No-tol kezdve a 2008-as A Quantum csendjeig cimu filmekben. Ez az a Bond, aki nem botladozik erre-arra egyszeru halandokent, hogy alkalmatlan figurabol felnojjon a feladathoz, mikozben hazugsagokra es eletigazsagokra dobben ra; nem probal esetlenul ratalalni a sajat utjara a vilagban, egy zugra, ahol otthon erezheti magat; ez a Bond nem alapit csaladot es nem hoz letre ‘eletmuvet’, ami az idok folyaman akar gyarapodhatna is vagy esetleg eltunne orokre. Majdnem ellenkezoleg: a James Bond, akirol most szo van, eppen annak koszonheti hatartalan vonzerejet, hogy semmi koze ezekhez a frivol dolgokhoz.

A filmes tradicio Bondjat jobban megertjuk, ha nem ugy kozelitunk hozza, mint egy hagyomanyos regenyhoshoz, hanem mint egy mitologikus figurahoz. A klasszikus regenyben ugyanis igen gyakran a fohos jellemfejlodesen esik at, es sok esetben, kulonosen a bildungsroman mufajaban, tanui lehetunk a szereplok erkolcsi-etikai fejlodesenek. Szamtalan nagyszeru muben az igazi (olvasoi) izgalmat valojaban nem is az esemenyek, hanem a fohos fejlodese, valtozasa es tapasztalatainak onmaga altali feldolgozasa okozza. A mitoszok szereploi – az istenek, felistenek – viszont eppen ezzel ellentetesen mukodnek. Amig egy hagyomanyos regeny fohosenek a lenyege a ‘valamive valas’, addig egy mitologikus leny esszenciaja maga a puszta ‘letezese’. Mas szoval a mitoszok szereploi orokkon-orrokke valtozatlanul azok, akik eredetileg voltak: biztosak es allandok szuletesuktol fogva. Apollo nem ‘fejlodik’, nem ‘valtozik’ es nem tanul a tapasztalataibol; sem Dionuszosz, sem Aphrodite jelleme nem modosul az idok folyaman. Kezdettol fogva magukban foglalnak bizonyos eros jellemzo vonasokat, mi tobb, ok azok, akik kvintesszencialisan szimbolizaljak, kepviselik ezeket. Kovetkezeskeppen nem sok ertelme lenne, ha elvesztenek vagy modositanak ‘muveszi lelkuletuket’, vagy ‘dozsolo szokasaikat’ vagy eppen ‘szerelmes szivuket’. Hogy is beszelhetnenk mondjuk ‘dionuszoszi tapasztalatrol’, ha peldaul Dionuszosz egyszer csak elhatarozna, hogy ezentul jo utra ter es bejelentkezik egy alkoholelvono intezetbe? De nem csak a gorog istenekre igaz mindez, hanem ugy tunik, a vilag nagy mitoszainak midegyikere: hogy folidezzunk egy masik mostanaban foleledt filmes figurat, Loki jelleme soha nem valtozik a skandinav mitologia torteneteiben, de akar emlithetnem a magyar Aranyatyacska alakjat is.

Hasonloan ezekhez az isteni alakokhoz, a filmbeli klasszikus James Bond soha nem ingadozik es modosul. Amikor peldaul tobb film elejen mindenfele treninggyakorlat kozben latjuk, nem arrol van szo, hogy uj teruletet terkepezne fol, uj tudast szerezne valamirol, hanem mindossze olyan akciokat vegez, amelyekrol eddig is tudtuk, hogy kepes ezekre. Semmi meglepo fordulat nem tortenik, valojaban csak demonstralja mindazokat a tulajdonsagokat es kepessegeket, amik kezdettol fogva jelen voltak a fohosben: fizikai kuzdelmekben kivalo; remekul improvizal, ha kell; huvosen tartozkodo; es persze kifogastalanul kepes elkapdosni a karjaiba hullo szamtalan alelt holgyet. Egy szoval tokeletes ferfiu. Ha pedig netalantan ugy alakulna, hogy valami uj gondolkodasi modot vagy keszseget lenne kenytelen elsajatitani, becsapva ereznenk magunkat, mert ennek a mi James Bond-unknak eppen az a lenyege, hogy orokre hibatlan mestere mindannak, ami a szemelyiseget alkotja, es mindannak, amit tesz. Valljuk be, akkor is kenyelmetlenul kezdenenk magunkat erezni kisse, ha ilyen vagy olyan modon kiserteni kezdene a multja, es mondjuk Honey Rider (Dr. No, 1962) foltolulo emleke megzavarna Cica Galore (Goldfinger, 1964) elvezetet. Ez a Bond ugyanis eddig nem hozott at filmrol filmre semmifele fizikai vagy lelki serulest: apro kivetelektol eltekintve egy epizodos-figura, nem pedig sorozatosan epulo, halmozodo jellem. Sokkal inkabb egy mitoszkör torteneteinek szereploje, mint egy klasszikus regeny vegkifejletre koncentralo, egyseges fohose.

Itt alljunk meg egy percre es beszeljunk egy kicsit az eredeti Ian Fleming szovegekrol, mert sokaknak nem ismeros a regenysorozat. Ezekben ugyanis, a beloluk keszult filmekkel ellentetben, James Bond sokkal inkabb hasonlit a fent emlitett klasszikus regenyhosokre, mint a mozik mitologikus 007-es ugynok alakjara: jelleme valtozik, fejlodik, kulonbozo modon reagal bizonyos szituaciokra, tanul a tapasztalataibol, es sajat serult multjanak kovetkezmenyeit magan viseli minden tortenetben. A Dr. No Bondjanak fajdalmas emleke marad mindaz, ami a Gyemantok az orrokkevalosagnak-ban tortent, es az idok folyaman egyre tobb (testi es lelki) sebet szerez. Ezzel jocskan szembenall a regebbi filmek James Bondja a maga szinte patologikus allandosagaval.

Most erkeztunk el a legutobbi Bond-mozihoz, a Skyfall-hoz (2012). A legendas ugynok filmjeinek otvenedik evfordulojan bemutatott Sam Mendes alkotas legfobb motivuma, ahogy ez el is hangzik az elejen, nem mas, mint a szereplo feltamadasa.

Mar a nyito kepsorok is sugallnak valamit ebbol a dramai valtozasbol. Ez alkalommal ugyanis nem a szokasos, fent emlitett Bond-demonstracio zajlik: a fohos most nem csak bizonytalankodva botladozik, hanem - sokkal lenyegesebb esemenykent a tovabbiakra nezve -tenylegesen meg is hal. Moneypenny-t (ugynoktarsat) utasitjak, hogy lojjon Bond ellensegere, akivel a 007-es egy mozgo vonat tetejen kuzd. Moneypenny habozik, nem erzi magat biztos kezu lovonek, de M, aki ugy gondolja, hogy tul nagy kockazat nem megprobalni, kiadja a parancsot. Es a golyo Bondot talalja el, aki egy folyoba zuhan a vonatrol, elsodorja egy zuhatag, majd vegleg eltunik a melyben. Angliaban halottnak nyilvanitjak, megirjak a gyaszjelentest, lakasat es ingosagait eladjak. Amikor megis ujra folbukkan, nem tudjuk meg, hogyan elte tul a szerencsetlenseget – es ez a nemtudas igen jelentos elem: Bond ugyanis bizonyos ertelemben nem tulelte a halalt, hanem foltamadt belole.

A mozi nagy reszeben James Bond igen emberi es sebezheto – az eddigi filmes Bond-hagyomanyokhoz kepest teljesen ismeretlen modon. Bond olyan uj seruleseket szerez, amelyek nem gyogyulnak be; loveszeti megmerettetesen, fizikai kihivasokban elbukik; pszichologiailag sem kesz uj feladatokra. Multja beszivarog a tortenetbe: megtudjuk, hogy szulei korabban meghaltak, es mindez meghatarozhatatlan, megoldatlan lelki sebeket hagyott hatra rajta. Kepileg gyakran latjuk hatulrol fenykepezve, olyan pozban, amely egyertelmuen Caspar David Friedrich kulonos festmenyere, a Der Wanderer über dem Nebelmeer-re (Vandor a kodtenger felett, 1818 k.) emlekeztet: reszben ellenallo, reszben befele fordulo, reszben sebezheto emberre utal, nem pedig arra a vilagitoan tiszta kek szemu, laza, fesztelen figurara, akit Sean Connery alakitott oly emlekezetesen.

A Skyfall-ban nem csak az emberi Bondot latjuk: a szereplo hatarozottan es egyertelmuen krisztusi jellemme valt. Nem csak arrol van szo, hogy meghal es foltamad; a film egyik legfobb motivuma Bond szeretetre es az ellene vetkezoknek szolo megbocsatasra valo kepessege. Filmbeli ellenkepe Silva, akit M csak ugy, mint Bondot, felaldozott az ugynokseg biztonsaga erdekeben, es aki azert el, hogy ezert bosszut alljon. Akkuratus terveiben szerepel M megfelemlitese is, es tobbszor felszolitja, hogy ‘gondoljon a buneire’, koztuk persze fokent Silva folaldozasara. A ferfi M-re mint ‘anyara’ utal, ami egy kisse olyan szulo-gyuloletet suggall, mint peldaul Milton Satanja eseteben, de meg inkabb Mary Shelley teremtmenyere emlekeztet a Frankenstein-ben. A lenyeg azonban, hogy nem hajlando megbocsatani annak az asszonynak, akit nyilvanvaloan anyjakent szeretett regebben. Bondnak is hasonlo a kapcsolata M-mel: mely vonzodas, szeretet, es harag, amiert folaldozta ot a cel erdekeben. De Silva-val ellentetben ez a Bond megbocsat azoknak, akik elkovettek valamit ellene, sot, kesz ujra aldozatot hozni ertuk, ha az ügy ugy kivanja.

Amikor M vegul meghal, a Krisztus-parhuzam meg nyilvanvalobba valik a gesztusokban: a Pietà jelenete elevenedik meg, pontosabban egy forditott Pietà, ahol Bond tartja a karjaiban a not, akarha Krisztus Mariat. Szeretetet, fajdalmat, egyutterzest mutat az irant a szemely irant, aki emberi gyarlosagaban es bizonytalansagaban eroszakosan fordult ellene korabban.

A film cime a Bond csalad lakhelyere utal, annak a tragedianak a szinterere, ahol Bond szuleit meggyilkoltak, es ahova a fiu visszater. De persze a nev szimbolikus is, hiszen az a Bond, akit ebben a filmben latunk, hatra hagyja az istenek vilagat, es emberi gyengesegekkel telve leszall (lezuhan) a foldre. A Bond-filmek torteneteben eloszor a ferfi nem onmagaban valo isten vagy felisten, hanem hus-ver alak, aki sebezheto, aki kepes szeretni es megbocsatani is. Tobbe nem tartozik a mitoszok korebe, meg kevesbe emlekeztet az otestamentum szakallas, oregember Istenere.

Ez a Bond Krisztus-Bond.

Akinek talan meg a sorozat foltamasztasa is sikerul.