Nem regen jegyeztem meg a twitteren, hogy hosszu ido utan vegre itt van egy (angolszasz) rendezo, aki nem "csak" remek filmeket rendez (ld. Ang Lee - akinek szinte minden mozija bar igen magasszinvonalu, rendkivul elvezheto kozonsegfilm, de megis csak rendezotol fuggetlen, neutralis alkotas), hanem tudatosan es osszeteveszthetetlenul oeuvre-t is epit. Wes Andersonrol van szo, akinek a legujabb filmje, a Moonrise Kingdom is szervesen illeszkedik ebbe az eletmube, es hatarozottan magan viseli a 44 eves rendezo tartalmi- es stilusjegyeit. Ezek a jellegzetessegek azonban megtevesztoek lehetnek: tobb helyen is olvastam, hogy a Moonrise Kingdom, csak ugy, mint az 1998-as Okostojás (Rushmore) azert az egyik legjobb Anderson-mozi, mert szereploi furcsa, koraerett gyerekek, nem pedig serult, elegedetlen felnottek, amive majd ezek a tinedzserek valnak kesobb. Mi sem all tavolabb az igazsagtol. Anderson muveinek egyik kozponti jellegzetessege es nagyon fontos motivuma ugyanis - amit sokan vagy nem vesznek eszre, vagy felreertelmeznek -, hogy sok tekintetben a filmjeiben szereplo gyerekek es felnottek kozott nincs erdemi kulonbseg.
Anderson szereploi kozott egyfajta eletkortol fuggetlen, furcsa egyenloseg van, mint ahogy azt peldaul a Bill Murray es a Jason Schwartzman alakitotta figurak kapcsolataban is lattuk az Okostojásban. A felnottek elveszettek es eltevednek egy olyan kornyezetben, amit ugy tunik, nem kepesek megerteni; a gyerekek szintugy, es/mert koraerettseguk tipikusan felnott szituaciokba sodorja oket (sajat magukra utaltsag, hosszutavu tervekbe kenyszerules, szerelemre vagyas) egy szamukra szinten megfejthetetlen vilagban. Anderson emberisegrol alkotott kepe tehat nem all egyebbol, mint egy sor tehetseges, de eltevedt gyermekbol, meg ha ezek a gyermekek eleg hosszu ideje is vannak a vilagon ahhoz, hogy felnotteknek nevezzuk oket. A Petárda (1996) Dignan-ja a maga komplikalt eletceljaival es terveivel egyszerre elbuvolo es sajnalatramelto, mert nyilvanvaloan keptelen megfelelni a vilag kihivasainak; a Tenenbaum, a háziátok felnott csodagyerekei alapvetoen meg mindig eretlen fiatalok csak ugy, mint az apjuk; az Utazás Darjeelingbe (2007) cimu filmben a felserdult fiuk sohasem lepnek tul gyerekkorukon; Max pedig az Okostojásban, bar igen fiatal, de cselekedetei, ambicioi es vagyai felnott cselekedetek, ambiciok es vagyak. Az o torteneteben tulajdonkeppen azt a remenyteli, kisse zavart es egy picit szomoru gyereket latjuk, ahogy Anderson latja a felnotteket, minden felnottet. Mindossze a szereplo kora miatt lesznek ezek a szituaciok (vizualisan) nyilvanvalobbak.
Anderson felnott figurai igazabol csak tulkoros, csalodasokkal teli gyerekek, es/de megis megprobalnak valamifele ellenorizheto szabalyozottsagot (vagy erre emlekezteto valamit) fenntartani a mindennapjaikban. Erre a torekvesukre utalnak a filmekben allandoan folbukkano listak, folyamatabrak, tervezetek, terkepek es kulonbozo gyujtemenyek is. Amikor Anderson gyerek foszereploket valaszt, a koraerettseg a felnott viselkedesi modban nyilvanul meg elsosorban, viszont ok nem igazan gyerekek, hanem a rendezo felnott-kepei; olyan emberek, akiknek a tervei es remenyei elbuvoloen lefegyverzok lehetnek ugyan, de ugyanakkor igen torekenyek is, es akiket valojaban a sajnalat es szomorusag levegoje leng korul.
A Moonrise Kingdom tobzodik ebben a gyerek/felnott azonositasban. Nagyon sok jelenet gyokere tipikus amerikai haborus filmekbol lehet ismeros: a foszereplo rejtozkodese es rejtekhelye, az egyenruhas cserkeszek lelkes akcioja, hogy megvedjek egyik sajat csapattagukat, a ferfi es noi foszereplo kisse ugyetlen romanca a tengerparton. Mindezek csupan defamiliarizalt (szokatlanna tett) felnott momentumok, amikben eppen a szereplok eletkora miatt kerul eloterbe azok sebezhetosege, sokkal inkabb, mintha a jeleneteket felnottekkel jatszatta volna el Anderson. A szerepjatek es a vagyalmok beteljesitesere valo torekves, mint a rendezo szereploinek allando, alapveto tulajdonsagai minden filmben, a Moonrise Kingdom-ben is jelen vannak.
A filmek oly sokat emlegetett vizualis vilaga is kapcsolodik a felnottek es gyerekek alapveto identitasanak Anderson altali ertelmezesehez. Csak ugy, mint ahogy a gyermekek felnottkent valo kezelese lehetoseget ad neki enyhen hendikeppes emberek bemutatasara, akiknek az artatlansaga es optimizmusa maris kisse megkopott es sajnalatramelto, a rendezo altal letrehozott vizualis kornyezetben folyamatosan van jelen mind a lenyugozoen tokeletes kepi vilag, mind pedig a megfakult, regies, megtort valosag.
Amikor Wes Andersonnak eleg penz all a rendelkezesere, az osszes kelleket, diszletet, jelmezt, kornyezetet specialisan megtervezi es megtervezteti. Ezt a tudatossagot es tervezettseget szerette a legjobban a stop motion (kepkockankent beallitott es rogzitett) modon forgatott A fantasztikus róka úr (2009) cimu animacios filmjeben is: a kavescseszektol kezdve az utolso ceruzaig minden kizarolag ennek a filmnek a szamara keszult, semmi nem johetett mar keszen. A Moonrise Kingdom-ben pedig mindent athat a kozelmult egyik periodusanak a vilagkepe es erkolcsi normai; Anderson szavai szerint olyannak kell latszaniuk, mintha egyenesen egy Norman Rockwell festmeny kelne eletre. A vizualis hatas azonban nem kizarolag a korszakot sugallo reszleteknek koszonheto, sot, eppen nem annak. A jelmezeket, a diszleteket ugyanis megpiszkaltak kisse, igy aztan sohasem tukrozik azt a bizonyos tokeletesen harmonikus es idilli rockwelli vilagot: az egyenruhak nadragja tul rovid, a telikabat enyhen kinosan all, a ruha anyaga egy kicsit megfakult. Olyan az egesz, mintha egy Norman Rockwell festmeny szereploi hasznaltruha kereskedesekbol oltoznenek. Ez a kinos diszharmonia azt sugallja, hogy Anderson nem nosztalgiazik valamifele elveszett artatlansag folott; ehelyett azt az artatlansagot kivanja megmutatni, amelyiken mar folt esett, amelyiket mar megerintette a csalodas vagy a fajdalom. Hasonloan a folyton koraerett, de serult gyerekekhez, a targyak, amik betoltik a vasznat egy Wes Anderson filmben, mindig kopottak egy kicsit es nem teljesen kepesek megfelelni eredeti celjaiknak.
A fajdalom, a sajnalatrameltosag kulonosen akkor nyilvanvalo ezekben a mozikban, amikor Anderson - ismet csak ra jellemzo modon - kulonbozo muszaki targyakat szerepeltet a kellekek kozott. A regi lemezjatszok, fenykepezogepek, kazettas magnok a Moonrise Kingdom-ben csakugy, mint a Tenebaum, mint háziátokban vagy az Édes vízi életben (2004), gyakran olyan dolgok, amelyek annak idejen, amikor meg ujnak szamitottak, a csucstechnologiat jelentettek a hasznaloiknak. Csakhogy a mostani nezok mar elavult, felredobott regisegeknek erzekelik ezeket, meg akkor is, ha latszolag kosztumosnek szamito filmben bukkannak fol (a Moonrise Kingdom elvileg a 60-as evekben jatszodik, de valojaban Anderson tortenelmen kivuli fantaziajaban feszkel). Ismet csak arrol a bizonyos fajdalmas diszharmoniarol van szo, amely azt sugallja, hogy mindannyian egy elerhetetlen artatlansag koranak maradvanyai vagyunk, semmi tobb.
A Moonrise Kingdom utolso jelenetei errol az elveszett artatlansagrol szolnak leginkabb. Sam es Suzy, a foszereplo tizeneves par ujra egyutt van. Sam azt a helyet festi eppen, ahol a legkozelebb kerultek a boldogsaghoz: a sziget egyik szegletet, amelyik igazabol olyan jelentektelen, hogy meg neve sincs, csak egy szam jeloli. Ez az a hely, ahova elmenekultek, ahol egy ropke ideig egyutt taboroztak. Ez az a hely, ahol Sam, minden cserkesztudomanyat es trukkjet bevetve megprobalta ellenorzese ala vonni a vilagot, de ez a Paradicsomnak szant terulet kezdettol fogva bukasra iteltetett. Ketszer is elpusztul, elpusztitjak: eloszor azok a hatosagi emberek, akik elfogjak a ket fiatalt, aztan pedig egy olyan heves vihar, amelyik letorli a par buvohelyet a terkeprol. Ez az az elveszett, eltort, elerhetetlen artatlansag, a remenytelen, fajdalommal teli Paradicsom, ami mindig kiserti Andersont es szereploit. Sam azt a vilagot teremti ujra a festmenyen, ami sohasem letezett, es meg nevet is ad neki: Moonrise Kingdom. Az igazi artatlansag kora sem letezett sosem, es most mar ez a sosem-letezett letezo is szertefoszlik; a naiv es gyermeteg festmeny pedig a joszandek ellenere sem helyettesitheti azt. Wes Anderson muveszetenek ez adja a tokesulyat, a vesztesegnek, a vesztesegeinknek es emberi gyengesegeinknek ez az eros erzete, az elveszett es eltevedt gyermekekkent bolyongo felnottek es az elveszett es eltevedt felnottkent bennunk koszalo gyermekek.