Kinga Britschgi
2013. 10. 24.
A fogatlan vámpír legendája.

Ó, a Drakula... a filmről lehetetlen nem elnézően és megbocsátóan írni. Nem csak Blaskó (a.k.a. Lugosi) Béla (Ferenc Dezső) miatt, hanem azért is, mert ebben a moziban hangzanak el a valószínűleg leghíresebb filmes magyar mondatok. És éppen az első percekben, abban a részben, amiért érdemes belevágni az 1931-ben készült Drakulába.

Mert minimum három oka van annak, hogy a film élvezhető, a kétségtelenül jelenlevő botlások és hiányosságok sorozata ellenére, és az első pontosan a Kárpátok között játszódó, a klasszikus német expresszionizmusra hajazó nyitó jelenetsor és a Drakula-kastély képei. Ez a hátborzongató, szinte tapinthatóan sötét tónus és hangvétel minden nézőben örökre megmarad, aki csak egyszer is látta a filmet. Igazából a mozi többi részéből (ami pedig a tulajdonképpeni fővonalat alkotná) nem sokra emlékszünk (érthető módon), de ki tudná feledni azokat a borzongató pillanatokat, amikor Lugosi megjelenik az omladozó kastély pókhálókkal és patkányokkal (értsd: öves tatu, leánykori nevén armadillo) belakott lépcsőjén: "Áj em... drakjula. (hosszú hatásszünet) Áj bid jú velkamm."

És már ott is vagyunk a második oknál, amiért imádjuk a mozit: Lugosi maga. Az ő szerepértelmezése örökre megpecsételte a vámpírok lényegi voltát mind az irodalomban, mind pedig a filmvásznon. Elegáns, nyájas, kedélyeskedő, szívélyesnek látszó, de egyértelműen parancsoló stílusa, és a még nem angol anyanyelvűeknek is nyilvánvalóan bizarr és idegen kádenciája, a köpönyeg, az estélyi szmoking, a nagykereszt a nyakban évtizedekre meghatározza az “igazi", az időtlenséget magukban hordozó vámpírok archetípusát. Ő hozza a figurába azt a szexuális ragadozó attitűdöt is, a csábító viselkedést, amelyet később oly sokan a vámpírlét egyik legfontosabb és legjellemzőbb tulajdonságanak tartanak (hogy mást ne említsek: Herzog 79-ben és Coppola 92-ben éppen ezt a vonalat – is - erősítette a Drakula-képen). A Van Helsing és Drakula közötti erotikus fölhangoknak, amelyek szintén Lugosi jelenléte miatt kapnak ilyen töltést, van valami elképesztően modern (freudi) kicsengése. (Máig rejtély előttem, hogy néhány jelenet hogy ment át az akkori cenzúrán – a teljesen nyilvánvaló szexuális izgalom ábrázolása például, amikor a nők tejfehér nyakát… ööö… fixírozza szinte visszafoghatatlan vágyakozással, meg ugye, a három feleség, és így tovább.) Lugosi szerepjátszása letompított és melodramatikus egyszerre, és éppen ez a látszólag élettelen, közömbös modor teszi utolérhetetlenül hipnotikussá és igézővé (“… Kastélyok! Drakula! Erdély!" – sóhajt föl nedves bugyival Lucy a Drakulával való első találkozás után.)

A harmadik ok, ami igen emlékezetessé teszi a Drakulát, az operatőr és a díszlettervező munkája. Freund, az operatőr (vegyük szimbolikusnak, hogy csak egy betűvel tér el a neve a nagy lélekbúvártól) egyszerűen kihagyhatatlan a szuperlatívuszokat kapók sorából. Nem csak a nyitó jelenetek sötét és fenyegető expresszionista képei miatt, hanem zseniális kis “találmányai" miatt is, amik alapvetően hozzájárulnak Lugosi-Drakula vészjósló jelenlétéhez (például az, hogy apró fénypontokat irányít Lugosi szemébe, hogy azok még áthatóbbnak, még túlvilágibbnak, még fenyegetőbbnek látszanak; amikor Lugosi, mint kocsis egy igen hirtelen vágással rámered Renfield-re, én kivétel nélkül, mindig rémülten fölugrok a székből, pedig láttam már a filmet egy jó párszor). A díszlettervezők (Hoffman/Hall) munkájának tökéletessége nem is kíván további (verbalis) bizonyítékot: a kastélytól kezdve a londoni őrültek házáig tökéletes gótikus horrorkörnyezetet teremt.

Ahogy céloztam rá, a film egésze igen egyenetlen, és a második rész (nagyjából a fővonal, a hajóúttal kezdve) majdnem feledhető (lenne, ha Lugosi nem érné meg azt a maradék bő egy órácskát). Avítt, túlbeszélős, színpadszerűen lassú szalondrámává alakul a kezdeti horrorfilm – ami nem tesz jót a renoméjának. A “horrorokról" véget nem érő, udvarias párbeszédeket vagy fölolvasásokat folytatnak (az éles szemű néző még azt is észreveszi, hogy jórészt a stúdió mikrofonja köré gyűlve), ahelyett, hogy sokkal rövidebben, ámde sokkal hatásosabban bemutatnák azokat egy-egy jelenettel legalább. De a legnagyobb probléma a folyamatossággal van: a filmforgatás a nagy világválság okozta krach kellős közepére esett, és emiatt súlyosan visszavágták a mozi költségvetését. Következésképpen számtalan jelenetet vagy egyszerűen kihagytak az eredeti forgatókönyvből vagy átírtak “olcsóbbra", s így majdhogynem követhetetlen maga a sztori. Hogy csak a legfájóbbakat említsem: soha nem tudjuk meg, mi történt Drakula három nejével (Erdélyben tovább kísértenek?), nem értesülünk Lucy konkrét sorsáról sem (vajon Van Helsing elintézte-e?), és nem derül ki, mi is tulajdonképpen Renfield szerepe Drakula szolgálatában, és miért ragaszkodik ehhez az idiótához az ultraintelligens Drakula (pedig nagyon lényeges motívum a mítoszban: miután a vámpírok nem léphetnek át küszöböt addig, amíg valaki konkrétan beljebb nem invitálja őket, Renfield-re vár ez a feladat, s Drakula így tud példának okáért Mina hálószobájába bemenni).

Mindazonáltal a Drakula máig is élvezhető, nézhető mozi (talán azért, mert eleve nincsenek óriási elvárásaink) – és ezt elsősorban Lugosi Bélának köszönhetjük. Annak a Lugosinak, aki október 20-án lett volna éppen 131 éves. Gyerekkor ez egy vámpír életében.

Kulcsszavak: film

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés