Kinga Britschgi
2013. 08. 21.
Elveszett illúziók.

Ha azt halljuk, ‘rajzfilm’, nagy a valoszinusege, hogy valami olyasmire gondolunk, mint beszelo, eneklo es tancolo humanoid allatfigurak, elenk szinek, patetikus mondanivalo, hepiend es hasonlok, igaz? Hat, nem mindig. Mert mindez csak a hosszu evtizedek ota uralkodo, igen gyakran edeskes-giccses Disney-recept szerint van igy, de az elobbi valojaban az animacionak mindossze egy lebutitott alfaja. Ha viszont ehelyett lecsereljuk az alkotoreszeket a nosztalgia es a modernitas gondolatszegeny, embertelen birodalmaban folbukkano melankoliara, 80 percnyi merengo, majdnem cselekmeny nelkuli kirandulasra, maris ott vagyunk Sylvan Chomet 2010-es, minden divatiranyzattal ellentetes, a gyonyoru dolgok torekenysegerol, tunekenysegerol meselo filmjenel, vagyis a L’illusionniste (2010) vilagaban.

A L’illusionniste Jacques Tati forgatokonyve alapjan keszult, amit valamikor a Nagybacsim (1958) es a Playtime (1967) kozott irt. Hasonloan a Hulot-filmekhez, ebben is csupan annyi cselekmeny van, amennyi epp eleg a tema kifejtesehez, sem tobb, nem kevesebb; inkabb csak helyszinekkel es kulonbozo karakterekkel talalkozunk.

A tortenet igen egyszeru. 1959-ben, Parizsban, egy oregedo buvesz egyre inkabb fogyatkozo kozonseg es erdeklodes kozepette probal a felszinen maradni odivatu, nyulat-a-kalapbol tipusu trukkjeivel. Hogy valahogy megis megeljen, a menedzsere haknizni kuldi. A rock n’ roll egyre erosodo lazaban ego London teljes csodnek bizonyul, igy aztan eszaknak veszi az iranyt, ahol a modern vilag aldasaival kevesbe gyotort, apro skot falvakban kisse otthonosabban kezdi erezni magat. Vegul elkeveredik Edinburgh-ba, es sikerul napi fellepesi lehetoseget is talalnia. Az egyik eloadason elbuvol a trukkjeivel egy fiatal cseh kislanyt, aki ettol kezdve melle szegodik, es hamarosan valami baratsagféle fejlodik ki a ket ember kozott. Egyutt jarjak a videket, a buvesz pedig plusz munkakat vallal, hogy a kislany naiv, de egyre novekvo materialis igenyeit kielegithesse. Alice ugyanis azt hiszi, hogy a ferfi csakugyan igazi varazslo, akinek semmibe sem kerul egy gyonyoru ruhat vagy egy hozzaillo cipot elovarazsolni a kalapjabol. Igy aztan o lesz a buvesz legfontosabb es legodaadobb kozonsege: ha a ferfinak sikerul fenntartania ezt a latszatot, talan megovhato a gyermek a modern elet vegzetes csapdaitol.

A sztori eredete es megirasanak celja meglehetosen talanyos (tobb csaladtag is hallatta egymasnak ellentmondo hangjat Chomet filmjevel kapcsolatban), de annyi bizonyos, hogy igen megejto es ismeros tortenetet kapunk. Szulokent az egyik legfajdalmasabb elmeny atelni azt a folyamatot, ahogy az evek soran fokozatosan elveszitjuk rendithetetlen bűverőnket a gyermekunk szemeben, es a mindenhato varazslobol egyszeru foldi halandova valunk a szamara. A hatteret ismerve, Tati szovegét tobbfelekeppen is ertelmezhetjuk, de akar igy, akar ugy olvassuk is, az kiderul, hogy semmi egyertelmu interpretacioval nem kivant szolgalni. Chomet filmje remekul megorzi ezt a bizonytalansagot. Hatterkent olyan jelenseg szolgal, amelyet Tati Hulot-filmjeiben is lattunk mar jo nehanyszor: egyreszt a regivagasu egyeniseg udvarias konfliktusa ugy altalaban a modern korral, masreszt pedig a fustos, sulyos barsonyfuggonyos eloadotermeknek a halála, ahol az élő eloadas izgalmat es varazsat lassankent kiszoritjak a gepi felvetelek. A kis skot kocsmaban peldaul a buvesz follepese csak bevezetes a sokkal nagyobb lelkesedest kivalto zenegepek ‘musorahoz’; Londonban pedig mindent es mindenkit elsopor egy nyakiglab fiatalemberekbol allo popzenesz csapat, akik a szinpadon szexi mozdulatokkal bolonditjak meg sikoltozo (noi) rajongoikat, de a fuggony mogott kimerult, szenvelgo, uresfeju majmokka valnak. A Hulot-filmek egyik igen szep, visszafogottan fajdalmas vonasa, hogy a főhős sohasem kuzd a modern vilag ellen; o mindossze csak talpon szeretne maradni a sodrasaban. Bar ebbe a vonulatba illeszkedik, a L’illusionniste nem ugyanezt a tortenetet probalja meg elmeselni. Ehelyett inkabb magara Tatira es filmes munkassagara koncentral. Van egy gyonyoruen szurrealista, abszurd jelenet a rajzfilmben: a buvesz (akit Tatischeffnek – Tati eredeti neve – hivnak) veletlenul beteved Edinburgh egyik (valosagban is letezo) mozijaba, es ott eppen a Nagybacsim megy. Amikor meglatja sajat magat a vasznon (a rajzolt figura az elo Tatit mintazza), remulten hatrahokol. Ez a kis bennfentes trefa azt sugallja, hogy a L’illusionniste nem egyszeruen csak Tati forgatokonyvenek az adaptalasa. A Nagybacsimbol bevagott jelenet valojaban alatamasztja Tati gyozelmet abban a harcban, hogy egyszeruen atnezzenek rajta, bar a buvesz - quasi sajat magaval szembesulve - ijedten rohan ki a vetitoterembol. A rajzfilm ily modon enyhiti azt a fajdalmas szomorusagot, amit Tatischeff, a buvesz irant erzunk elhagyatottsaga es felreallitottsaga miatt, hiszen tanui lehettunk, hogy a valosagos Tatischeff (azaz a Nagybacsim Tatija) igazabol unnepelt, sikeres ember, mint filmmuvesz.

Elso pillantasra a L’illusionniste azt sugallja, hogy az un. modern kultura felresopor minden addigi szepseget az utjabol. De persze ez sem ilyen egyszeru: a kislany, Alice vilaga es latokore oriasira tagul a nagyvarosba tett latogatasaitol, es meg akkor is igy van ez, ha latjuk es tudjuk, hogy ezzel szemben a buvesznek csak fajdalmat es szenvedest hoznak ezek az idoszakok. 

A film technikaja is ezt a furcsa kettosseget tukrozi. A meleg, simogato szinskalaban mozgo kepek hagyomanyos technikaval keszultek (azaz minden kocka kezzel rajzolt es festett), viszont allandoan jelen van a kornyezetben a CGI is (szamitogepes grafika) eso, vizes feluletek, 3D jarmuvek formajaban. Ha elmeletileg a tortenet tobbek kozott az ujfajta media "masodrendu frissességét" (Bulgakov) is celozza meg, a gyakorlatban viszont a digitalis es kezmuves munka ritka harmoniajat latjuk megvalosulni Sylvan Chomet munkajaban: a kulonbozo elemek egyseges kepet alkotnak, semmi oda nem illot, disszonanciat nem tapasztalunk (talan csak egyetlenegy ilyen akad, amikor a varost felulrol mutato kepben kisse tulteng a kompjuterizalt latvany).

"Varazslok pedig nem leteznek!" - irja Tatischeff elkeseredve a film egyik szivszorito jeleneteben. Valo igaz, a buvesz ugyan nem dicsekedhet oriasi kozonseggel, de a L’illusionniste elnyerte sok-sok nezo szivét azzal, hogy reszvetet, sot vonzalmat mutat egy regi, talan elavult, torekeny, de megis gyonyoru vilag irant.

Varazslok megis leteznek.

Kulcsszavak: film

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés