Kinga Britschgi
2013. 06. 17.
Megváltásra várva.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):

Nem tudom, hanyan tudjak (a profi irodalmarokon kivul), hogy Baudelaire kisregényt is irt. Igy, egyesszamban, ugyanis egyetlenegy darab szuletett e mufajbol tole, ami a La Fanfarlo nevre hallgat (es még irt vagy 50 prozaverset is, amik - a La Fanfarlo-val egyutt - mar csak a halala utan jelentek meg kotetben, ha jol emlekszem a reg tanultakra). A dolog azert erdemel emlitest egy zenerol szolo posztban, mert az egyik kedvencem az indie zeneszek kozul a Fanfarlo nevu londoni csoport (akikre eppen a kevesek altal tudott Baudelaire-utalas miatt figyeltem fol egyebkent, es milyen jol tettem).

A nev nem veletlen: ez a leany es az ot fiu nyilvanvalo erdeklodest mutat mindenfele obskúrus tortenelmi es irodalmi jelenseg irant, amiket egy laza mozdulattal kisse bizarr, de mindazonaltal kellemes es elvezheto popzeneve alakitanak at remek modon. Ebben a darabban is ez tortenik: a cimado ferfiu (bizonyos Harold T. Wilkins) brit ujsagiro volt, aki tobbek kozott paranormalis jelensegekrol is irt, es szakteruletenek (!) szamitott regi repulo cseszealj megfigyelesek kutatasa (?!).

Majdnem biztos, hogy a sziporkazo, szikrazo, elenk popzenei hangzas azonnal ismerosnek tunik mindenkinek (beleertve az enekhangot is): korai David Byrne-szeru (à la Talking Heads), ambator az enekstilust sikerult ugy alakitaniuk, hogy egyes szavakat ugyan kivaloan lehet erteni, de az altaluk alkotott mondatokat mar kevesbe, igy aztan a font jelzett hallatlanul izgalmas kutatasi teruletrol nem sikerul sok informaciot kapnunk a zenet hallgatva, ha esetleg ez lett volna a cel.

Az elso dal alcime az, hogy "...avagy hogyan is varjunk nagyon hosszu ideig", ami nem is lehetne találóbb. A 4 perc alatt vegig pontosan ezt csinaljuk... Várunk. Várunk. Várunk. És... várunk. Igaz, nem egeszen lehet tudni, pontosan mire is várunk. Eloszor (es fokent) akkor vesszuk ezt eszre, amikor elindul a rovid, ciklikus mandolin motivum, amelyik nem hogy nem vet veget ennek a hiabavalo varakozasnak, hanem egyenesen veget nem ero ismetleseket jelez. A refrenekben ugyan elvész a mandolin, es helyette kapunk egy eros, lukteto utemet meg nehany kellemes, a fulnek igen tetszetos dallamfordulatot, de ennek ellenere nem mulik a varakozas erzese, a valami meghatarozatlannak az eloerzete, ami nagy valoszinuseggel a dal szokatlan strukturajanak (is) koszonheto. Figyeljuk csak meg: a versszakok hat sorosak, (nagyjabol) paros rimmel, de a zenei motivumok nem ezt a semat kovetik, hanem inkabb a-b-c-d-c-d. Ha az elso negy motivum utan vege lenne, akkor nagy sohajjal megkonnyebbulnenk (talan), mert vege lenne ennek a frusztracios varakozasnak (talan), de a Fanfarlo igen trukkosen megismetli az utolso kettot, amivel nyitva hagyja, mintegy befejezetlennek nyilvanitja a dolgot.

Igy aztan mi varhatunk tovabb a megvaltasra.

*****

Es akkor itt van az igazi csemege.

A kesobb ot fore fogyatkozo Fanfarlo masodik albuman megjelent kovetkezo darabban leginkabb a szintetizatorra erdemes figyelnunk eloszor. Van valami nehezen komolyan veheto ordogi hangzasa, ami felig kisertetkastelyokra, felig pedig fekete-feher, B-kategorias sci-fi filmekre emlekeztet bennunket. Arrol nem is beszelve, hogy gyakorlatilag ez az egyetlen egy hangszer ebben a dalban, amelyet altalaban egy decens rock egyuttesben megtalalhatunk. Ugy tunik, minden mast - vonos, fafuvos es utos hangszereket, ha jol hallom - a szinpad hatuljan helyet foglalo, normalis esetben csak dobolo zenesz szolaltat meg.

Nem vagyok biztos benne, mi volt a szokatlan hangszerkombinacio alkalmazasanak a motivacioja. De a legkulonosebb az egeszben az, hogy hallgatas kozben majdnem nem is vesszuk eszre ezt a furcsasagot. Erzekeljuk a dal szokatlan feszultseget, minimal jelleget, es azt, hogy milyen lassan bontakoznak ki a dolgok, de valahogy az akusztikus/zenekari alapokat nem. Ellenorizhetjuk, nincsenek gitarok, nincsenek dobok. A hangsuly Simon Balthazar-on, a brit csapat sved frontemberen van, aki az elso, igen sikeres cd utan vette fel ezt a nevet, es akinek (ebben az esetben) Bryan Ferry-re emlekezteto enekstilusa magan visel némi trukkos melyseget, annak ellenere is, hogy a darab nagy reszeben ugy enekel, mint (az erzekeny lelkuletu olvasoktol elnezest) egy nyafogo furdoskurva. Tarsai ehhez obegato, szavak nelkuli kitoreseket tesznek hozza. Mindebbol gondolom mar kiderult, hogy a "Replicate" cimu dal igen bizarr darab. Mindazonaltal igazan nem akarok elrettenteni senkit, sot, eppen az ellenkezojere kapacitalok minden nyitott lelku hallgatot, mert ebben a par percben van valami magikus ero, fokent a refren kornyeken hallhato frappans ellen-melodiaban es a mar emlitett vokalis kitoresekben. Tipikusan olyan zene, amelyet nem tudunk hova tenni, amig meg nem hallgatjuk jo parszor.

Ime a hivatalos klip - hatha a vizualitas jobban megvilagitja az opusz titkos osszefuggeseit.

De ha nem, az sem nagy baj.

Kulcsszavak: zene

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés