Valahogy úgy van ez, hogy nagyon régen, mondjuk úgy majdnem 30 éve, amikor először olvastam egy jó pár szöveget, akkor még a vonatkozót nem; és amikor a vonatkozót már igen, akkorra túl sok idő telt el az utaló szöveg óta. A dolog egyébként ennél sokkal bonyolultabban szebb és szomorúbb: ahogy öregszem, az időszakadékok fesztávolsága rohamosan csökken, és mondjuk manapság már egy ilyen esetben játszva és könnyedén és igen rövid idő alatt végigszaladok a szakadék fölötti kötélen (v.ö. megáll az idő), könnyed kötéltáncosként, biztos lépésekkel és nagy élvezettel.

Ilyenkor arra gondolok, hogy milyen jó is megöregedni.

Íme a mostani légtornászmutatvány.

Géza úgy dél felé jön. Dehogyis dél felé! Sokkal később.

Géza írt egy regényt. Zsámboky soha nem ír olyan regényt. Soha az életben.

Géza Mártával sétál a medence körül. Róják a köröket.

Egy padon a medence mellett. Kávéznak papírpohárból.

Úsznak.

A medence korlátján lógnak. Kifelé néznek, mint egy régi fényképről. Zsámboky felé intenek. Odaköszönnek valakinek. Beszélgetnek. Már nem is beszélgetnek. Csak úgy lógatják magukat a korláton.

Márta elengedi a korlátot. Mintha hirtelen rászólt volna valaki. Hátra dobja magát. Úszni kezd. Távolodó mosoly. Riadt, bocsánatkérő mosoly.

A víz bizonytalan csillogása.

Géza odafent a bridzselők között.

Lejön a tetőről. Levágtat.

A medence körül járkál. Belebámul a medence vizébe. Megint csak köröz. Türelmetlenül, ingerülten. És valami olyan kétségbeeséssel. – Márta! Nem láttátok? – Zsámboky felé fordul. – Te se? Az csak a fejét rázza. Nem, ő se.

Géza elrohan a kabinsor előtt.

Zsámboky a padon. Kávét kortyolgat papírpohárból.

Fölötte egy hang. – Mostanában gyakran találkozom a neveddel.

– Megrázó lehet.

– Lapok, rádió, televízió… Ha nem ismernélek, még azt hinném, hogy futtat valaki.

– De te ismersz.

– Mi az? Csak nem sértődtél meg?

Zsámboky hallgat. Nem néz fel a pohárból.