Kinga Britschgi
2010. 08. 30.
Istentelen komédia.
Tartalom értékelése (0 vélemény alapján):
Istentelen komédia.

Aguirre, der Zorn Gottes (r.: Werner Herzog, 1972)

A Schlöndorff-Kluge utani nemet filmes nemzedek harom nagy alakja kozul (Fassbinder, Wenders, Herzog) ketsegkivul Herzog a legegyedibb (figyelem! nem ertekjelzokent ertendo!). Ugy is irhattam volna, hogy a legeklektikusabb (es ez sem ertekjelzo). A 78-as Nosferatu peldaja jol erzekelteti, mire is gondolok. Ez ugyan "vampiros" mozi, de az atlagnezonek, aki a main stream zsanerek mufaji szabalyait diktalja, tulsagosan elemelt, tulsagosan nyugodt mederben folyik, tulsagosan eroszakmentes. Nem jar jobban a nagykozonseg koreben a tobbi hires-hirhedt Herzog-film sem annak ellenere, hogy valojaban majdem mindegyik tradicionalis alkotasnak tunik, hagyomanyosan elmeselt tortenettel (van eleje, kozepe, vege), raadasul izgalmas tortenettel. De valami megis mindig "hibadzik" egy main stream mozihoz kepest. Bar nem szukolkodnek a keszitesukre vonatkozo mindenfele legendakban es mendemondakban (a 76-os Herz aus Glass szereploit peldanak okaert a folvetel elott Herzog hipnotizalta, vagy kozismert a Fitzcarraldo hajos bravurja, amikor egy valosagos 300 tonnas hajot cipeltetett at a hegyfokon a film kedveert, es igy tovabb), a filmrendezo igazan csak a 82-es cannes-i nagydij utan kapta meg a (megerdemelt) nemzetkozi elismerest, figyelmet es sikert. (Mindazonaltal nem vagyok biztos benne, hogy az atlagnezo a muveszi ertekeiert vagy pedig a botranyok miatt ul be egy Herzog-filmre.)

Oszinten szolva nekem ugy tunik, hogy Herzog szamara a muveszet, mint a valosag egyfajta tukre, nagyon sokszor ott kezdodik, hogy a filmforgatasokon a leheto legpontosabban ujrateremti a valsosag fizikai elemeit. A kozismertseg elotti legsikeresebb (es persze legbotranyosabb) mozija az Aguirre, der Zorn Gottes (Aguirre, Isten haragja), szinten igy keszult. Nem tudom, hanyan nezik mostanaban (pesszimista vagyok), de aki eloszor latja, annak garantalt a lenyugozo elmeny, minden ertelemben. Ellenallhatatlan, nyomaszto, elsopro latvany, eloszor alomszeru, aztan kulonos, majdnem hallucinogen. A kamera (Thomas Mauch) szo szerint visszavisz bennunket egy olyan elveszett vilagba, amely egyszerre gyonyoru, szedito es remito.

Mar a film nyitojelenete is elkepeszti a nezot: lent, a mely messzesegeben teljes fegyverzetet viselo konkvisztadorok apro hangyákként igyekeznek folfele hosszu, tomott sorban egy keskeny es meredek hegyi osvenyen, ágyúkat vonszolva maguk utan, gazdagon oltozott holgyek gyaloghintoit cipelo indianokkal egyetemben. Hirtelen azonban a felhok fole, a hegytetore helyezett kameratol par centimeterre, a vaszon elotereben, az orrunk elott folbukkan a karavan egy szakasza, es ebben a pillanatban dobbenten jon ra a nezo, hogy Herzog valoszinuleg tobb szaz (ezer?) statisztat birt ra arra, hogy a jelenet kedveert folfele masirozzanak ezen a halalos szakadektol hatarolt, hajszalvekony gyalogosvenyen. (A kozvetlen ez utani kepek igazoljak a gyanunkat.) A mozi zarojelenete nem kevesbe lelegzetelallito latvany: a kamera - gyanitom, motorcsonakra szerelve - szeditoen koroz a tutaj korul, amelyen Aguirre all holttestekkel korulveve, mikozben egyre tobb majom lepi el a fedelzetet - a szolipszizmusnak ez a hatborzongato filmes manifesztacioja az evolucio "sikerere" tett ironikus vizualis megjegyzeskent is konnyen ertelmezheto.

Mar irtam, hogy egy Herzog-moziban (akarmelyikben), bar mindennek oda kellene mutatnia, hogy nagyszabasu, nagyivu, mozgalmas, izgalmas kalandfilmet latunk, mindig van valami, ami "nem stimmel" ez ugyben. Herzog ugyanis "muveszfilmet" csinal, es nem "kozonsegfilmet". Az Aguirre eseteben is, mint minden alkotasaban, igen visszafogottan rendez, a sztori, az esemenyek, a tomeges gyilkossagokban es halalokban rejlo riogato lehetosegek lathatoan nem nagyon izgatjak. Annal inkabb a jellemek es a szituaciok. A keserves folyami vandorut nem kalandok sora a szamara, hanem inkabb komor temetesi menet, ahol a kenyszeru resztvevok sajat vegzetuk (halaluk) fele sodrodnak a tutajokon. Mint sok mas filmjeben, Herzog itt is lathatatlanul jelenlevo, ellenseges, kiismerhetetlen, frusztralo kornyezetbe helyezi a foszereploket (hosoknek aligha lehetne nevezni oket), akiknek semmi mas lehetoseguk nincs, mint az osszetakolt hajotesten lassan, tehetetlenul elviselni az ehseget, a mocsarlazat, vagy, ha szerencsesebbek, az indianok gyorsan olo mergezett nyilait. Minel lejjebb jutnak a folyon, annal zavarosabba, pepesebbe valik az elmeallapotuk. Egy oriasi hajot pillantanak meg egy magasba nyulo fa csucsara nyarsalva: vajon csak kepzelik az egeszet? Nyilvesszok allnak ki az oldalukbol, de azt hiszik, csak kepzelodnek. Aguirre egesz Mexiko meghoditasarol abrandozik, es arrol, hogy felesegul veszi sajat tizenoteves lanyat, hogy megalapitsa a "tiszta" emberfajt, holott tudja, hogy soha sem jut el sehova ezen a folyon. Az allando remuletben eles, a depresszio, a teljesen kiszamithatatlan halaltol valo felelem olyannyira folemeszti oket, oly mereteket olt, hogy mar szinte folfoghatatlan, erezhetetlen, benito a szamukra: szemuk sem rebben, amikor a partot szegelyezo bozotbol hirtelen nyil suvit ki es tep bele a husukba. A film egyre eszelosebb lesz, mintha a mocsarlaztol felrebeszelo szereplok tortenetei elevenednenek meg.

Herzog zsenialis rendezese egy perc alatt kotetnyit tud elmeselni a szereploirol szavak nelkul is. Aguirre szinte alig szolal meg a masfel ora alatt (es akkor is valamifele monoton, kifejezestelen torokhangon), de mar par pillanattal az utan, hogy a kamera megpillantja - lefitymalo, gunyos mosolyaval, III. Richardot idezo testi fogyatekossagaval, ahogy nem egyenesen, hanem a vilaggal valamifele ellenseges szögben all a katonak kozott, ahogy a testét megelozve eloszor a fejet forditja a kerdezo felé -, mar tudunk a vilaggal szembeni gogjerol, megveteserol, es a benne dulo, elviselhetetlen demonokrol is.

Mindezek utan bizonyara meglepo lesz, ha azt irom, hogy az Aguirre-t igen konnyen valamifele szorakoztato szatiranak is lehet tekinteni. Nem rohogos, poenos komedianak, hanem egy olyan filmnek, amiben Herzog lathatoan elvezettel mutatja be a tortenelem egyik legcsufosabban vegzodott folfedezo utjat (a mozi tortenelmi tenyeken alapul es szinte minden szereploje valosagos). Ezt a kalandot nem hosok vittek veghez, ellenkezoleg: aljas, gonosz, becstelen spanyol hoditok, akik teljes indian torzseket irtottak ki, mikozben szuntelenul joletrol es dicsosegrol szonokoltak. Herzog kegyetlen gunnyal abrazolja nevetseges kis proklamacioikat, a hitterito papot, a minden korulmenyek kozott merev szabalyokkal lakomazo, a folyovizet is aranykupabol ivo nemest, az ertelmes parancsok kiadasara keptelen Aguirre-t, a nagy spanyol hoditokat, akik valojaban oly idiotak, hogy a tropusi oserdo melyen is teljes pancelban es fegyverzetben masiroznak ágyúkat vonszolva a sartengereken keresztul. Hogy az ironia, a guny nem vilagos elso pillanatra, ismet csak Herzog trukkjere utal, arra, hogy a latszolag egyertelmu mozi-gepezetet sikerul valamifelekeppen kisiklatnia a mar lefektetett, kiszamithato vágányokrol. Gondoljunk csak bele: ha peldaul szerepelne a filmben egy masik tutaj, tele hagyomanyosan pozitiv mozihosokkel, minden nehezseg nelkul, azonnal latnank az Aguirre-csapat elvetemultseget es gonoszsagat, es jot mulatnank teljes ignoranciajukon és megerdemelt buntetesukon. De Herzog nem kivanja megadni a nezoknek a felhotlen es felelotlen, ontelt joerzest, a megkonnyebbult katarzist. A Hitler-athallasok nem veletlenek: egy ilyen remiszto niemand-nak, aki azt gondolja magarol, hogy egy masodik Cortez vagy Pizarro lehet, csakis ugy szabadna vegeznie, mint egy aprocska, jelentéktelen labjegyzet a tortenelemtankonyvekben - Aguirre, az orult.

Kulcsszavak: film

bezár
Regisztráció


bezár
Bejelentkezés