De gustibus non est disputandum.

Radnóti Sándornak volt a Mindentudás Egyetemén egy remek eloadása az ízlésről, amit szintén ezzel a két közhellyel kezdett, persze, nem véletlenül: ki ne ismerné ezeket, és néhányan még azt is tudják, hogy Kant is előcitálta mindkettőt Az ítélőerő kritikájában.

Mostanában - nyilván azért, mert a nyilvánvaló működésképtelenség miatt a tököm tele van azzal a borzalommal, ahogy a (modern) kapitalizmus valójában funkcionál - sokszor elém kerül valami, ami birizgálja a csőrömet. (A Radnóti-előadást nem véletlenül ajánlottam, aszem, jó bevezető ehhez a poszthoz.)¹

Látszólag messziről kezdem, ráadásul nagyon marxi leszek (nem meglepő módon) és megkeseredett (szintén nem meglepő módon): mostanra nagyjából a legendás egyéni szabadságból a fogyasztói szabadságunk maradt meg mindössze. Egy ilyen helyzetben a piac veszi át a "verseny" (az idezőjel nem véletlen) és értekadás szerepét. Azokat a konfliktusokat, amelyeket más időkben, más körülmények között esetleg valamilyen békés vagy erőszakos meggyőzés, kompromisszumok, konszenzusok, tárgyalások, szavazás vagy egyéb politikai / nem-politikai manőver döntötte el, mára már szinte kizárólag a költség-haszon ráta és az árak működése szabályozza. Akárhogy is nézem, ez azt is jelenti, hogy mára az ítéleterő (Urteilskraft) egyetlen megmaradt formája esztétikai csupán. A tapasztalati tények és megértés problémáit, az erkölcs fölmerülő kérdéseit kiszorították az ízlés dilemmái. És miután az ízlés problémakörének látszólag nincsen objektív alapja, csak úgy lehet valamiféle megoldásra jutni ezzel kapcs, ha megnézzük, hogy az egyéni preferenciák összhalmaza hogy működik (szerepel) a piacon. Aligha lehet ez másként, ha elfogadjuk azt a közkeletű állítást, hogy a piac mindenki szükségletét képes kielégíteni, és ha valami nem tecccik, akkor egyszerűen csak el köll fordítanunk róla a tekintetünket.

Igen ám, de ennek a remek piacsszabélyozó ötletnek a mélyén egy (egyébként Kant által is megfogalmazott) álokoskodás huzódik. Már említettem a két közhelyet az ízléssel kapcsolatban: a saját ízlést és a vita lehetetlenségét. Ezek látszólag kényelmesen bele is simulnak a szabadpiaci elmélet(ek)be. Viszont Kant tovább megy, és megállapítja, hogy az ízlés nem teljesen szubjektív fogalom, mert az ízlés több, mint csupán egyéni preferencia (vagy azok összessége). Sőt, Kant számára az egyéni preferenciák egyáltalán nem az esztétika fogalomkörébe tartoznak. A bajok ott kezdődnek, hogy egy ízlésre alapozott döntésünkbe (kritikánkba) beleszámoljuk bizonyos más egyének szükségszerű egyetértését, de legalábbis jóváhagyását. Az én ízlésbeli preferenciáim nyilván egyedülállóak, de ugyanakkor hatást gyakorol a közérzékre, a közmegegyezésre (sensus communis). Vagyis az ízlés - bár igazán nincs szilárd alapja - mégis úgy szerepel, mint valami általánosan érvényes fenoména, és sosem csupán csak az egyén magánügye. És ennek az a következménye - mondja Kant -, hogy rendszeresen veszekszünk egymással ízlés-dolgokban, holott nagyon jól tudjuk, hogy "de gustibus non est disputandum".

Kant meg is magyarázza a veszekedés és vita közti különbséget: a vita során valamilyen bizonyítékra támaszkodva, meghatározott elkélpzelések mentén (azaz objektív alapokon) igyekszünk megegyezésre jutni. Más szóval a vitákat el lehet dönteni úgy, hogy tényekre vagy közmegegyezésen alapuló normákra hivatkozunk, de a veszekedéseket nem. Ez utóbbiak bizonytalanok, szétbonthatatlanok, és igen elfajulhatnak. Nincsen bennük "beépített" ösvény, ami a megegyezéshez vezethet. Ezért is látszik jo tanácsnak, hogy ízlésbeli különbség esetén legjobb, ha "elfordítjuk a fejünket". És mégis. Az ilyenfajta összetűzéseknek se szeri, se száma. Úgy is, mint apró, porszemnyi fogyasztók, állandóan ízlésveszekedésekbe bonyolódunk - viszont valójában nincs is más választásunk, mert bár esztétikai ítéleteink egyedülállóak és minden objektív alapot nélkülöznek, ugyanakkor közösségiek (nyilvánosak) és kifejezhetőek, közölhetőek. Eszerint minden esztétikai ítélet föltételezi egy társadalmi közeg létét, és azt, hogy ez a társadalmi közeg több, mint egyének és/vagy családok puszta összessége. Esztétikai szempontból a társadalmi közeg léte nem identitás-kérdés, hanem a különbözőségek és egyedülállóságok kérdése.

De amiről valójában írni akartam - és amire már nem futja az energiámból egy soványka kis utolsó bekezdést kivéve -, az az, hogy ez a bizonyos ízlés permanens problémát jelent annak a modern kapitalizmusnak, ami - látszolag ennek ellentmondva - azon a föltételezésen nyugszik, hogy mindenki megtalálhatja benne igényeinek kielégítését, és boldogan élünk, míg meg nem halunk. Ugyanis az egyéni különbözőségek és a piac látszólagos közönbössége dacára, ha jól megfigyeljük, létezik és hat egyfajta ízléshierarchia, azaz: minden ízlés ugyan egyenlő, mindazonáltal vannak olyan ízlések, amelyek egyenlőbbek. Ha szebben akarnék fogalmazni: itt is hamar eljutunk odáig, hogy némely egyéni ízlés társadalmilag nagyobb presztizst élvez.

Mindezt majd megírom még pontosabban is.

Talán.

________________________________
¹ Jó bevezető lett volna, ha vegigírom, amit akartam. Elfáradtam.